• Frank Furedi
  • Frank Furedi
  • Sociologist, commentator and author
Article

Gyáva lett a nyugati ember – Frank Furedi a Mandinernek

A mai nyugati ember szégyelli a kultúráját és fél a kihívásoktól – mondja Frank Furedi brit szociológus. A magyar származású tudós szerint noha sokan járnak egyetemre, kevés a valódi értelmiségi. A professzort az egyetemi oktatásról, a fiatalok neveléséről, a PISA-tesztről és a relativizmus veszélyeiről kérdeztük. Interjúnk. Írta: Csekő Imre

Frank Furedi 1947-ben született Magyarországon, családjával 1956-ban vándorolt ki Kanadába. 1969 óta él Nagy-Britanniában. Az 1970-es években diákmozgalmárként megalapította a brit Forradalmi Kommunista Pártot, majd a humanista és szólásszabadság-párti mozgalmakban volt aktív. A baloldali, liberális és konzervatív nézeteket egyaránt valló, autonóm gondolkodó a szociológia professzora, számos társadalmi, történelmi és politikai könyv szerzője. A professzor a Danube Institute szervezésében tartott előadást a szocializáció kríziséről.

Furedi a Mandinernek arról beszél:

– a sokszínűség önmagában nem érték;

– a mai fiataloknak többet kellene kockáztatniuk;

– az értelmiség elszakadt a köznép világától;

– a nyugati ember elgyávult;

– a relativizmus pedig olyan, mint a porszívó: kiszívja az ember erejét és bátorságát.

                                ***

A Danube Institute szervezésében tartott előadásában több jelenséget is említett, amikről úgy gondolja, hogy a legnagyobb veszélyt jelentik a gyermekek nevelésével és a diákok oktatásával kapcsolatban. Nézzük elsőként az önbecsülést! Miért gond, ha önbecsülésre próbáljuk nevelni a gyermekeket?

Azért fontos küzdeni a túlzott önbecsülés ellen, mert ha erre neveljük a gyermekeinket, folyton magukkal foglalkoznak ahelyett, hogy arra figyelnének, ami a körülöttük lévő világban történik. Minél inkább magunkkal foglalkozunk, annál rosszabbul fogjuk érezni magunkat, és narcisztikussá válunk. Megfigyeltem például, hogy a fiatalok mindig magukról beszélnek.

A másik dolog, amit említett, a sokszínűség hangsúlyozása. Mi kivetnivalót talál ebben?

A sokszínűség természetes dolog. A világban is sokféle emberrel, magasokkal, alacsonyokkal, kövérekkel, soványakkal találkozunk. Ez így van rendjén, nincs ezzel semmi gond. De a sokszínűség igazából nem érték. Ha értéket csinálunk belőle, az oda vezet, hogy elkezdjük azt gondolni: rossz, ha nincs megfelelő sokszínűség, rossz, ha mondjuk egy városban csak magyarok vagy csak fehérek élnek. Rossz, ha csak heteroszexuális emberek a barátaim, miért nincsenek homoszexuális barátaim is, és így tovább. Ha így gondolkodunk, nem mondhatjuk azt: az én gondolataim, az én országom, az én vallásom fontosabbak nekem, mint a másik kultúrája, országa, vallása. Emiatt nagyon sokan már azt sem tudják, hogy kicsodák valójában, nem ismerik önmagukat, a gyökereiket. Pedig, még ha egyforma értékűek lennének is a kultúrák, az embernek érthető módon akkor is a sajátja a legfontosabb.

A kockázatkerülést miért tartja veszélyes magatartásformának?

Nyugaton rendkívül erősen jelen van az a törekvés, hogy kerüljünk mindenfajta kockázatot. Az emberek nem mernek kísérletezni, pedig ez − különösen a fiataloknál, 15−16 éves korukban − nagyon fontos lenne. Amikor még nem tudja az ember igazán, kicsoda ő valójában, kísérleteznie kellene, hogy megtalálja önmagát és önállóvá válhasson. Amikor valaki mer kockáztatni, abból rengeteget tanul. Akkor is, ha hibázik és rossz tapasztalatot szerez, és akkor is, ha sikert ér el. Így tanulunk az élettől. Mindez segít a jellemfejlődésben. Azért fontos kockáztatni, mert ezáltal alakul az emberi személyiség. Az emberiség mindig így tanult, tapasztalatok alapján.

A káros szocializációs tünetek ismeretében mi lehet a megoldás, hogyan tudjuk ellensúlyozni az említett negatív folyamatokat?

Ez nehéz kérdés, mert kulturális problémával van dolgunk.

Az a fő gond, hogy amikor a gyerekeket neveljük, azt hisszük, nem elég erősek, maguktól kevésre képesek. Régen nem így volt. Manapság viszont úgy érezzük, a gyerekeknek nincs semmiféle ellenálló képességük, ezért arra tanítjuk őket, hogy bizonyos kérdésekre ne akarjanak válaszolni, bizonyos nehézségekkel ne is próbáljanak meg foglalkozni. Úgy érzem, tükröt kell tartanunk a társadalom elé, hogy mindezt felismerje. Ha az emberek rájönnek, hogy ezek a jelenségek gátolják a fejlődést, akkor változtatnak. Mindig vannak olyan fiatalok, akik mernek kockáztatni, ők megerősödnek, tapasztalatot szereznek. Az ilyen embereknek kell összefogniuk és létrehozniuk egy olyan mozgalmat, amely egyfajta kultúrharcot kezdhet ezekben a kérdésekben.

Ön elismert nyugdíjas professzorként könnyen mondja ezt, hiszen nem sok kára származhat abból, ha szembe megy az árral. A fiatalok viszont, akik a pályájuk elején állnak, sokat kockáztatnak, ha az árral szemben próbálnak úszni.

Bizonyos mértékben ez igaz. Egy-egy előadásom után sokszor odajönnek hozzám fiatalok, és elmondják: örülnek annak, amit mondtam, de ők nincsenek abban a helyzetben, hogy kifejtsék hasonló véleményüket, mert az ártana a karrierjüknek. Erre azt szoktam válaszolni, lehet, hogy nekik nehezebb, hiszen a pályájuk elején állnak, de nem a náci Németországban vagy a sztálinista Szovjetunióban élnek. Senki sem fogja őket börtönbe zárni a véleményükért. Lehetnek kellemetlenségeik, de azoktól csak megerősödnek. És ha mernek kiállni a véleményükért, fognak találni hasonlóan gondolkodó embereket, akikkel segíthetik egymást, akik kiállnak értük. Van egy tanítványi köröm 20−25 volt doktoranduszomból, akik már együtt is működnek ilyen dolgokban. Az ilyesmit kellene szisztematikusan csinálni, ennek szerintem komoly eredménye lehetne.

Az angolszász világban snowflake-nek, azaz hópehelynek hívják a mai fiatalokat, akik egyesek szerint puhányok, nyavalygósak. Ön mit gondol erről a kifejezésről? Milyennek kéne lennie azoknak a gyerekeknek, akik nem hópelyhek, mi lenne az ellentéte ennek a fogalomnak?

Nem szeretem ezt a kifejezést, mert úgy tűnik, a fiatalok hibája, hogy ilyenek, pedig ez az idősebb generáció műve, ők nevelték ilyennek őket. A kifejezés arra utal, a mai fiatalok olyan gyengék, hogy elég rájuk fújni, és elszállnak. Azt fejezi ki, hogy a mai fiatalok félnek az újdonságtól, nem viselik el a kritikát.

A nyugati egyetemeken előfordul, hogy ha kritizálunk valakit, sírni kezd, mint a kisgyerekek.

Ezt átvitt értelemben mondja, vagy volt konkrét tapasztalata?

Igen, volt ilyen tapasztalatom, hogy egyes hallgatók könnyezni kezdtek, amikor valami keményebbet hallottak. A nyugati egyetemeken már elképesztő jelenségekkel találkozunk. Minden diák izgul a vizsgák előtt, ami természetes, de egyes egyetemeken már olyan helyiségeket alakítanak ki, ahol plüss- vagy valódi állatok vannak, amiket simogathatnak, ölelgethetnek a hallgatók, hogy megnyugodjanak. A fiam négyéves korában viselkedett így. Egyetemistaként ez nem normális.

Milyen egyetemekre gondol? Az erősebb, komolyabb reputációjú intézményekben is találkozni ilyesmivel?

Az Oxfordi vagy a Cambridge-i Egyetemre például. Sokszor épp az elit egyetemekre jellemző mindez. A Harvard Egyetemen például, úgy tudom, az intézményeknek saját kutyáik vannak, amiket a hallgatók simogathatnak. Épp a legismertebb, versenyképes egyetemeken kezdték bevezetni ezeket a megoldásokat, és itt találkozunk a legtöbb mentális egészségi problémával is.

Az előadásában említette, hogy a tekintély szó teljesen negatív kontextusba került. Ön szerint lehetséges valamilyen tekintély elismerése nélkül a tudás átadása?

Tanárként kell, hogy legyen tekintélyem, mert a gyerekeknek el kell hinniük, amit mondok, mielőtt még megértenék. Ha mondok valamit a magyar történelemről vagy a fizikáról, elsőre nem értik, hogy mit jelent, de mielőtt megértenék, fontos, hogy higgyenek nekem, ami tekintély nélkül nem megy.

Szinte lehetetlen tekintély nélkül tanítani, hiszen miért figyelne rám a gyerek, ha nincs tekintélyem? Ugyanez a helyzet a szülőkkel. Ha a gyermek nem bízik a szüleiben, akkor az egyik fülén be, a másikon ki, amit mondanak neki. 

Elmesélte, hogy egyszer nehézsége támadt az egyetemen, mert egy teljes könyvet adott fel elolvasni a hallgatóknak. Miért ragaszkodik a könyvekhez? Miben látja az olvasás fontosságát?

Amikor az ember könyvet olvas, nem csak a szöveget érti meg, hanem gondolkodik is arról, amit olvas. Egy interakcióról van szó. Szinte együtt gondolkodunk, párbeszédet folytatunk a szerzővel, s ebből rengeteget tanulunk. Egy-egy jó könyv elolvasása után szinte más emberré válunk. Az olvasó embereknek vannak ilyen olvasmányélményeik, amit egy PowerPoint prezentáció például nem tud helyettesíteni. Néha küzdünk a nehéz könyvekkel, de ha megerőltetjük magunkat, olyan élményben lesz részünk, mintha beszélgettünk volna az íróval. Ezt másképp nem lehet elérni, csak ha olvasunk.

Soha nem olvasott annyit az emberiség, mint most. Még soha nem volt ennyi tanult diplomás ember, mint korunkban. Mégis, mintha csökkent volna az igazi értelmiségiek aránya. Mindenki értelmiségi, aki diplomás?

A diploma önmagában semmit nem ér. Olyan embert is ismerek, akinek doktorátusa van, még sincsenek önálló gondolatai.

Tragédia, hogy ennyi ember megy egyetemre. Minden csoportban van néhány ember, akit nem érdekel a tudomány, csak azért van ott, mert azt hiszi, így tud karriert csinálni. Ha egy húszfős csoportban hat-hét ilyen hallgató van, a többiek, akik egyébként érdeklődnek és dolgoznának, lecsúsznak az ő szintjükre. Sok tanár mindenkit szeretne bevonni, ezért a legalacsonyabb szinthez igazítja a mondanivalóját.

Mitől válik valaki értelmiségivé? Mi az értelmiség szerepe egy társadalomban?

Az igazi értelmiségi egy bizonyos témához nagyon ért, behatóan ismeri azt, mert rengeteget foglalkozott vele.  Annak ellenére, hogy ilyen speciális, kifinomult tudása van, arra is tudja használni azt, hogy másokkal párbeszédet folytasson. Részt tud venni a mindennapi társadalmi, kulturális diskurzusban. Képes feleletet keresni és találni a jelen kor problémáira. Fontosnak tartom, hogy egy értelmiségi az átlagemberrel is tudjon beszélni. Magyarországon azt vettem észre, hogy az értelmiség csak a saját belső világában él, nem képes szót érteni a társadalom egészével. Édesapám például nem járt gimnáziumba, de intelligens ember volt. Sok akadémikus vele mégsem tudna érdemben elbeszélgetni, mert a mindennapi élet nyelvét nem beszélik.

Hogyan lehet a fiatalok számára vonzóvá tenni az értelmiségi létet?

Mindig azt mondom a fiataloknak, azért éri meg szellemi dolgokkal foglalkozni, mert közben annyit tanulunk saját magunkról és a világról, hogy képesek leszünk megérteni a környezetünket. Persze csak akkor, ha komolyan vesszük azoknak a véleményét, akikkel beszélünk. Ez nagyon fontos kritérium. Aki komolyan törekszik a világ megértésére, annak a saját gondolatai is megerősödnek, szélesebb látókörű lesz, és jobban megismeri önmagát is. Az egyetemen egy időben én voltam a legnépszerűbb tanár, pedig nem vagyok különösebben szép vagy kiemelkedően jópofa előadó. Azért szerettek a diákok, mert a televíziós vagy rádiós szerepléseim során megtanultam beszélni az átlagemberek nyelvén. Mivel járom az országot, és sokakkal beszélgetek, úgy tudom kifejezni magamat, hogy mindenki megértse. Nem kell elbújni a szaknyelv, a nagy szavak mögé. 

Mit jelent önnek ez az életforma?

Nagyon sok örömet jelent a számomra. Ingyen is csinálnám. Szerencsés vagyok, mert azzal foglalkozom, ami boldoggá tesz.

Rendkívül nagy kritikusa a PISA-tesztnek. Mi a gond vele?

Az a probléma, hogy kvalitatív jellemzőket kvantitatív módon tesztelnek. Nem lehet mindent megmérni, ami fontos. Azok a dolgok, amiket pontosan meg lehet mérni, szerintem épp a legkevésbé fontosak. Az olvasásnál például van a szövegértés és az olvasás. A szövegértés önmagában nem sokat jelent. Az hogy valóban mondd-e az embernek valamit a szöveg, az más kérdés.

A PISA-teszt általános készségeket szeretne mérni, nem a valódi megértést. Olyan készségeket szeretnének kialakítani, amelyek minden helyzetben használhatók. Ilyesmi szerintem nem létezik. Lehet, hogy ha tapasztalt vagyok, hamarabb megbirkózom egy problémával, de amikor ilyen általános készségekre akarják tanítani a fiatalokat, az ahhoz vezet például, hogy még az egyetemista diákok is úgy írnak, úgy fejezik ki magukat, mint a gyerekek. Az is ennek köszönhető, hogy a természettudományos tárgyak bevezetéseként ma már először fél évig alapozó matematikát kell tanítani az egyetemeken. Mindig azt mondják, milyen jó az oktatás Szingapúrban vagy Finnországban, de a számok nem jelentenek semmit. Arról már nem szól a fáma, hogy Szingapúrban szinte minden gyereknek vannak magántanáraik is. Nem csak azt tudják, amit az iskolában tanultak, hanem azt is, amit a különórákon.

Ön a relativizmust is kárhoztatja, de nem úgy, ahogy általában szokták. Nem erkölcsi alapon − mondván, már nem lehet megmondani, mi a jó és mi a rossz −, hanem azért, mert az emberekben szégyenérzet alakult ki a saját kultúrájukkal kapcsolatban.

A nyugati ember bizonytalan azzal kapcsolatban, miként viszonyuljon a kultúrájához, büszke lehet-e rá. Ez nagy probléma, mert ha úgy érzem, hogy a kultúránkban semmi fontos nincs, olyan, mint az összes többi, akkor az értékeim nem fognak sokat jelenteni a számomra.

A relativizmus olyan, mint egy porszívó, ami kiszívja az emberből a belső erősségeit, a bátorságát, de semmilyen olyan alapot nem ad helyette, amire építeni lehetne. Persze a morális kérdések is fontosak, de ez sokkal nagyobb probléma szerintem. Az emberek már nem tudnak büszkék lenni saját magukra, a kultúrájukra, nem hisznek magukban. Ez azért gond, mert a gyerekeket sem tudjuk inspirálni, ha nincs egészséges, pozitív önértékelésünk, identitásunk.

Az, amit most elmondott, elsősorban a nyugati kultúrára igaz. Lehetséges, hogy idővel emiatt hátrányba kerülünk a többi civilizációhoz képest?

Bizonyos mértékig lehetséges, de a helyzet bonyolultabb. Az amerikai, ún. soft power nagyon erős. Ezért tapasztalható, hogy a világ többi részén átveszik ezeket a negatív tendenciákat, a jelenség lassan átterjed az egész világra. A nyugati kultúrában − különösen is a reneszánsz korszakában − elhatározták, hogy felfedezik a világot, és látták, hogy a világ más részein másként csinálnak dolgokat. Rendkívül sokat tanultak ebből, s mindez nagyon megerősítette a nyugati civilizációt. Most viszont félünk kilépni a saját világunkból,a nyugati ember gyávább, mint az elődei.

Ez a gyávaság nagy probléma, még a rendőrségnél, a katonaságnál is megtalálható. Manchesterben például egy kislány beleesett a vízbe, és bár ott volt két rendőr, egyik sem próbálta meg kihúzni. Egy járókelőnek kellett megmentenie. A rendőrség utána hivatalosan megvédte a két járőrt, mondván, helyesen cselekedtek, mert ilyen mentésre ők nem kaptak kiképzést. Normális ember ilyen helyzetben cselekszik. Ehhez nem kell rendőrnek lenni, külön kiképzést kapni, ez emberi dolog. Ez az új, nyugatias gyávaság nagyon veszélyes.

Az előadásában használt egy olyan kifejezést, amit ritkán hallani nyugati akadémiai körökben. Legalábbis tudománytalannak neveznék azt, aki ezt a szót használja. Az emberek belső lelkéről beszélt, arról, hogy törődnünk kell a lelkünkkel, ápolunk, fejlesztenünk, gondoznunk kell. Mit jelent az ön számára ez a szó?

Nem vagyok vallásos ember, de nekem fontos ez a szó, mert az emberiség a történelem során mindig a belső lelki indíttatása révén jött rá arra, hogy mi a helyes, mit kell tennie. Van, hogy halljuk például, a politikusok mondanak valamit, de a szívünk mélyén érezzük, hogy az nem helyes, nem igaz. Sokszor a szívünk mélyén tudjuk, hogy valami rossz, de konformista módon mégis inkább azt tesszük, amit a többiek. Ha valaki őszinte akar lenni, fontos, hogy a lelkiismeretére hallgasson. Így tudunk erkölcsi autonómiát, függetlenséget elérni. Erkölcsi értelemben így lehetünk szabad, önrendelkező egyének. Szerintem ez a liberalizmus alapja. Vannak olyan helyzetek, amikor az ember érzi, hogy csak akkor tud emberként viselkedni, ha a lelkiismerete szavára hallgat. Lehet, hogy közben hibázunk, de ahelyett, hogy másokra hagyatkoznánk, mégis cselekszünk. Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehetne kevésbé áthallásos, a 21. századi ember számára elfogadhatóbb szóval helyettesíteni a lélek szót, mert nem feltétlenül vallásos, misztikus jelentése van. Locke vagy Spinoza például nem vallásos alapon használta ezt a fogalmat. Luther is azt mondta, ha egy államban nincs is politikai szabadság, fontos, hogy legalább az emberek lelke szabad lehessen, hiszen csak úgy lehet normálisan élni. Meg kellene találnunk a módját, hogy a nagy többség számára rehabilitáljuk a lélek, a lelkiismeret kifejezéseket.

Contact me

If you want to get in touch or keep updated with my activities, either email me, connect with me on LinkedIn or follow me on Twitter.